Minden éjjel

"Szentségtörés volna lámpát gyújtani, eléggé dereng az a kevés utcai fény így, az ablakon át, szinte ünneprontó és szándékosan sivár, együgyű erő. A sötét hatalmába kerít mindent, mindenkit. Elvegyülni így, tudni, hogy minden ami fontos, elveszett: furcsa kötelesség. Néha így is ébredt, de főleg éjjel, éjjel nem értette, miért lett minden másképp. Szeretném, hogy figyeljetek rám, szeretném, hogy figyelj. Olyan egyszerű lett volna, olyan egyszerű, érhető, átlátható, szerethető. Aztán másképp lett, nem így, másképp. Ahogy lennie lehetett. De érteni azt nehezebb volt, vagy csak ő értetlenkedett, már nem is tudni. Elveszett minden, ami számára fontos volt. Szánalmas volt, ahogy tragédiának élte meg minden felismerését: elfelejtett a nők nyelvén beszélni. Ezt nem tudta megérteni, megélni: elegánsan a veszteséget. Szerette az egyedüllétet, de végtelenül magányos lett. A magány katonája, ennyi. A hírnév: árulás. Rögeszméje lett ez is, mint az igazság, meg a divatjamúlt pózok, melyekben hitt, melyeket ezért naponta magára öltött. Amit ő őszinte, nyílt mosolynak hitt, az a világon gúnyolódó mosolyként ült az arcára. Ha üres szemmel, közömbösen hallgatott valakit, az gyakran így szólt, látod, ez a baj veled, most is gondolsz valamire. A világ rettegett tőle, mert igaza volt, mindig, kérlelhetetlenül, ezért rettegtek tőle és gyűlölték. Ha legalább azt tudták volta, hogy ő is téved...De azt csak ő tudta." /Kovács Ákos/